Szóval azon gondolkozom egy ideje, hogy ki is vagyok. Egy évet éltem Norvégiában - vajon ettől kivándorló lettem? Aztán egy év után visszajöttem.. akkor most viszont egy visszavándorló vagyok? Utazó vagyok? hát tulajdonképpen utaztam sokat.. de szerintem egyik sem vagyok mégsem. Egyiknek sem érzem magam. De akkor ki vagyok, és mi vagyok? Csak forgok egy megnevezhetetlen tengely, önmagam körül, és nehéz bárhogyan is definiálnom magam.

Az eddigi definíciók ugyan léteznek, de nagyon távolinak tűnnek. 

És amint hazaértem, az ÚT is távolivá vált, a Happily ever before, az egész norvég kaland, életem kalandja is!

Elbújt a fejem egy mély bugyrában, és kerültem azt a bugyrot. Nehezen nyúltam vissza ehhez a bugyorhoz, és más bugyrok is kellően megközelíthetetlennek, távolinak, ismeretlennek tűntek.

Nem könnyű az embernek egy év álomutazás után újraindítani az életét. Újradefiniálni magát, és visszatérni a hétköznapokba. Léteznek még kielégítő hétköznapok egyáltalán a számomra? 

Nem tudtam elképzelni, milyen is lesz ez a visszaköltözés.

Aztán Budapestre érkezve azonnal megcsapott a levegő, a "jóú" magyar levegő. Nem csak a szmog, sőt, leginkább és legfőképp a magyar valóság szagára gondolok. Amit a lelked érez meg, nem az orrod.

Budapest bemutatkozott nekem újra, és azonnal, velőig hatolóan. Nagyon élesen él bennem az emléke azóta is annak a napnak, amikor visszavándoroltam Norvégiából. Immár 66 napja volt.

1. A nap, amikor megcsapta lelkem a nagy magyar valóság hamisítatlan szaga.. 

Néhány Bergenben töltött idilli, bár esős nap után repülőre kellett szállnunk, és nekem realizálnom kellett, hogy most egy teljesen ismeretlen élet felé tartok, amit - újra - a totális nulláról kell elkezdenem felépíteni. Státusz újradefiniálás, nullához konvergáló kapcsolati háló, semmi konkrét lehetőség előttem. Csak én vagyok. 

Álmaimban mégis úgy szerettem volna hazaérkezni, hogy egyfajta nosztalgikus, kellemes, bizsergető érzés fog el a repülőről leszállva majd, ami arról szól: végre itthon vagyok! Gyakorlatilag május óta nem voltam itthon, ami nem vészesen sok idő, de mégiscsak 4-5 hónap egyhuzamban. Ráadásul végre Zsolttal együtt utaztunk, ami a kb. egyetlen jó része volt ennek az egész napnak. 

Imádom, hogy a felhők fölött mindig kék az ég!

Bergenben remek szállásunkat elhagyván felszálltunk a villamosra, amivel eddig a város felé, most azonban szomorúan, de a reptér irányába kellett mennünk, és röpke 20 perc alatt ott is voltunk. Ennyit a norvég reptéri transzfer színvonaláról :)  

Ezután szépen leadtuk a poggyászunkat, és vártunk a felszállásra. Minden rendben volt, leszálltunk Ferihegyen, ahol aztán azonnal megcsapott az a bizonyos jóú magyar levegő, elsőre csak az orrunkat, mert ez csak egy aprócska dolog volt a többi jóú magyar mindenhez képest, ami utána jött, és ami bizarr emlékké komponálta Budapest, Magyarország "vonzó és visszahívogató" magatartását a számomra. 

Kezdődött ott, a budapesti szmog és a reptéri wc szaga után közvetlenül, hogy a reptéri transzferbusz bezárta ajtaját "Feri bá" előtt, hívjuk így. Feri bá ordítva püfölte az ajtót, hogy ő vele mér baszik ki ilyen csúnyán az élet, és Tomi (hívjuk így) a sofőr, akinek egyébként is a jó ... anyukáját, hogy meri előtte bezárni az ő (külön járatú, érte érkező, és őt szolgáló) busz ajtajait! És hogy pont vele, és csak vele, és ilyen csúnyán baszik ki Tomi, hát ez azért már tajj parasztság! Nagyon gázul bánik az élet Feri bá-val, mert ez a busz most bizony elment nélküle! Hogy lesz így tovább, itt a világnak vége van, a Tomi bezárta az ajtót Feri bá előtt. Nem jön több busz, hogy rohaggyá meg Tomi, te suttyó buszsofőr, velem most oltárira kibaszarintottál! 

A jelenetnek akkor lett vége, amikor a következő busz - egyébként 3, azaz 3 perc múlva - begurult, Feri bá lelke is lenyugodott biz, nagy szerencsénkre. S mind fel is szálltunk hát erre a végre Feri bá életét megkönnyítő, és nem megnehezítő járműre. 

A következő "furcsaság" számomra a meleg volt. Erről ugyen nem Budapest tehet, hiszen kellett nekem az északi sarkkörre menni, ahol 4 napja még havazott, aztán a legesősebb szeles norvég városba menni is mégiscsak nekem kellett, ugyebár, szóval megérdemlem, hogy most leizzadok!

De azért a magyar valóság része az is, valljuk be, és remek zsörtölődési téma, hogy a buszon megy-e a légkondi, vagy nyithatóak-e az ablakok, és hogy van-e óriási tömeg. Hát naná. Tömeg naná, hogy van, levegő naná, hogy nincs.  

Aztán jött a következő sokk, engem se kímélt az élet, nem csak Feribát, dugó volt a bevezető úton! Mondjuk érthető, délelőtt van, napközben, hogy ne lenne dugó! Mert hát bármikor megyünk, dugó van, na! Így teljesen érthető, hogy most is!

Furcsa volt ez nekem, elszoktam én már ettől.

Mert Norvégiában sosem volt dugó. Komolyan mondom. Se dudálás! A norvégok valahogy nem sietnek. Tudják, hogy úgyis odaérnek, akkor meg minek idegeskedjenek. Aztán meg nincsenek is sokan, picik a városok, plusz nagyon sokan teljesen elszigetelten élnek, hát akkor hogy is lehetne dugó! Hát még jó, hogy sehogy. Ahol meg sokan közlekednek, oda alagutakat, hidakat építenek, fejlesztik a tömegközlekedést, még több közbringát telepítenek. Oslo pl. a legzöldebb város címre hajaz és teper is érte rendesen, épp most olvasom a cikket, hogy teljesen autómentessé szeretnék tenni a belvárost. 

De vissza Feri bá'hoz, mert Oslo már a múlté. Nem csak, hogy dugó van, kánikula van, de még baleset is volt! Na szép, qrvajó kérem szépen, ez is bizony a nagy magyar valóság része. A baleset, és az emiatt teljesen végtelenné váló dugó. Így mi is végtelenül lassan érkeztünk meg a kökire, és Feri bá is. 

De mi még annyira máshol vagyunk fejben, hogy mindezeken csak mosolygunk. Könnyű nekünk, hisz most jöttünk Norvégiából, ahol béke van és nyugalom. Még csak alig 2 órája szívja le az agyunk és idegrendszerünk a nagy magyar valóság! Nem úgy, mint Feri bának, aki bizony ebben élt és él és hát püföli is a buszt, ha úgy van. És általában úgy van.

Úgyhogy ezen a ponton én sóhajtva, de nyugalommal tekintettem ki izzadtan, kimerülten, éhezvén a busz nyithatatlan ablakán a dugóban, a balesettől nem haladó kocsisorban, és egyáltalán nem irigyeltem Feri bától ezt az egészet el, az egyszer biztos. 

És közben azon gondolkoztam, vajon én is ilyenné válok (újra)? Mennyi idő kell hozzá? Mennyi időm van még így nyugalomban? Vagy valami örökre megváltozott bennem, és nem leszek Feribá sose? Netán én eddig sem voltam az? 

De a gondolataimból ki-kizökkentem, és a történet haladt tovább. A következő nagy magyar valóság-napirendi pont, a közösségi vasúti közlekedés volt, kérem szépen! Némi várakozás után begurult a vonatunk, amivel pikk pakk eljuthatunk a köki-ről budafokra - gondoltuk mi! Mert persze ehhez az is kell, hogy az a vonat el is induljon. Éhesen, büdösen, hullafáradtan kb. 1 órát vártunk, hogy elinduljon az a bizonyos, várva várt vonat, csak úgy mint Erzsi néni! Hívjuk Erzsi néninek. Ő volt a nagy magyar valóság tv-show leges-leghitelesebb szereplője.

Ő egymaga egy egész valóság-színházat hozott el nekünk, a nagy magyar valóság romlott paradicsomát ontotta magából Erzsi néni, és a műsor végtelenített üzemmódban tárt elénk mindent, amit Erzsi néni, szegény, átél nap, mint nap. 

Nem hiszem el, hogy megint nem indul. Soha nem érem el a csatlakozást. Nincs olyan, hogy ez a retkes vonat elinduljon. Induljon már el. Fel se kellett volna szállni. Tudtam, hogy nem kellett volna. Minden nap ez van. Mikor indul már el ez az ócska szájbanyomizott járat. Nem hiszem el. Lekésem. Most már biztos lekésem. Átszálljak a másik vonatra? Megyek megkérdezem a vezetőt hogy mi az anyja van. 

Nem tudom visszaadni sajnos Erzsi néni szava járását, amitől Erzsi néni olyannyira hiteles volt, és annyira velejéig hatolóó. Mert az volt. Csak mondta, és mondta. Mígnem végül átszállt a másik vonatra, ami nem 45, hanem akkor még csak 20 perce várt, hogy elinduljon a menetrendben állítottakhoz képest.

Nagyon drukkoltunk, na nem magunknak, hanem Erzsi néninek, hogy ha már átszállt, az ő vonata induljon el hamarabb, ne a miénk. Mi csak éhesek voltunk, büdösek, és hulla fáradtak, de nekünk még volt egy kis életbe vetett hitünk, mi még bírtuk. Őt már elhasználta ez az élet, neki már nem jutott sikerélmény: neki már sose indult el időben a vonata. 

Végül nagy nehezen, fél napnak tűnt, de valójában csak majd'3 óra alatt, de hazaértünk. Több idő alatt értünk haza Ferihegyről Budafokra, mint amennyi ideig reggel átrepültünk Norvégiából ide, haza. De legalább végre itthon voltunk...!

2. A poszt-Norvégia trauma

Érkezésem után aztán az első napokban rendkívül fáradt és levert voltam. Sejtettem, hogy sokat kivett belőlem az egyébként utólag totál álomszerű két hetes nyaralásom, amiről napi posztokat a fb-omra írtam is, hiszen szinte minden nap máshol aludtam, rengeteget utaztam, elképesztően gyönyörű helyeken jártam, és összesen 5000 km-t tettem meg. szóval hazatérvén első körben rengeteget pihentem.

De később sem akart múlni a fáradtságom, és átváltott egyfajta levertséggé. Nem tudtam, mi van velem, és mi legyen, bizonytalanná vált az egész világképem. Nem nagyon voltak legyökerezett irányvonalak, csak a totális és néha félelmetes "bármi".

Kint annyira elrepült az utolsó néhány hetem, hogy úgy jöttem haza, hogy semmi konkrét tervem nem volt. Létrehoztam egy portfolio honlapot magamnak, hogy majd azzal keresek melót itthon, ezzel telt minden szabadidőm munka mellett, még kint. Volt sok ötletem is, de nem tudtam, melyikkel kezdjem.

Otthonunk csinosítgatása a beköltözésem örömére... Saját vállalkozás-projektem elméleti síkon való elindítása... Munkakeresés a létbiztonságom érdekében... Életembe való visszazökkenés, kapcsolataim újraélesztése.. Pozitív élmények, töltekezés itthon, szerelem, szánsájn, hepinessz ...ezek viaskodtak letargiámmal, levertségemmel. 

A munka frontján azt gondoltam, egy vagány honlappal, két mérnök diplomával, külföldi tapasztalattal, magabiztos angollal, kreativitással és nyitottsággal majd viszonylag okés idő alatt találok is munkát.

Nekivágtam a keresésnek.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem pont így működik. Hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra megtalálni egy álommelót, vagy hogy talán megint túl egyedi vagyok, és "más".

És talán meg kéne elégednem valami középszerűvel, de hát nekem a jó kell, a motiváló, a kihívás, ami a képességeimhez mérten nekem jó! 

Mert van egy kép bennem, hogy mit szeretnék csinálni, és merre tartok. És tudom, hogy képes is vagyok rá, és sokféle helyre és módon küldtem már érdeklődést, jelentkezést eddig. De még nem találtam meg "A" helyemet. És ez a keresés dolog azért fárasztó, és el is bizonytalanított kicsit. 

Kezdtek kétségeim lenni, hogy itt van-e most a helyem. Nem a döntésem, vagy a döntésem okát kérdőjeleztem meg, inkább úgy fogalmaznék, hogy nyitva tartom az utakat magam körül, mert fogalmam sincs, végül mi fog történni a sok közül.

3. Mi a manóért is költöztem haza?

Ez egy nagyon fontos kérdés azt hiszem, amikor valaki ilyesmi életre szóló döntéseket hoz, és meg is kell fontolni. Én a magam részéről éppúgy cívódtam minden fázisában ennek a kalandnak, így a hazaköltözésen is.

Egyetlen egy fő oka volt annak, hogy hazajöttem, amit teljesen nyíltan kezelek magamban, és mindenki előtt: a szerelem. Nem szerettem volna még tovább távol lenni valakitől, akivel talán az egész életet együtt szeretnénk leélni. Ennek szerettem volna esélyt adni, és ehhez alakítottam a terveimet. 

Nem gondolom, hogy lett volna más, számomra ennél nagyobb, vagy fontosabb ok. Kétlem, hogy engem most bármi más hazahúzott volna!

Pénz biztos hogy nem, mert annál nincs jobb, mint amit Norvégiában kereshet az ember akár csak egy átlagos melóval, akár szezonális munkával is. Nem beszélve arról, ha megpróbál felfelé menetelni a ranglétrán..

Az én teljesen nyitott tervem viszont most errefelé húzott engem, és így hazatértem. Ezt a döntést teljesen szubjektív indokokkal hoztam meg, és rá kellett jönnöm, hogy küzdök is vele rendesen. Nem előtte küzdöttem, mert akkor toltam kint a melót, aztán vége lett, és toltam a hazajövést. De aztán csend lett körülöttem, és nyugalom, és ingerhiány. És akkor jöttek a gondolatok. És egy kicsit eltávolodott a valóság.

Még magamnak, magam felé is el kellett fogadnom, hogy ezt a lépést léptem. Hogy valamibe belevágtam kint, amit még akár folytathattam is volna, elmentem az utamat járni, és aztán mégis hazajöttem. De az van, hogy most ez az én utam.

Az utam most itt, erre folytatódik.

Viszont az jogos, hogy egy csomó energiát fektettem bele, és most visszatérve, kiesve időközben az itteni körforgásból újra nullán vagyok, és kezdhetem előlről, a nulladik lépcsőfokról. Apró lépésekkel. Újra. 

Nem könnyű elindulni, leépíteni az ember életét, de állatira nem könnyű visszajönni sem, és újra építkezni.

Nem csak a munka világába kell visszaintegrálódni, de a szociális életbe is, és saját magamhoz is. A barátaim nagy része vidékre költözött, külföldön él, vagy kisgyerekekkel otthon van. A szerelem motorjai sem mindig úgy pöfékelnek, mint ahogy az ember elképzeli álmaiban. Egyszóval építkezni kell, egész pontosan újraépítkezni. Türelemmel és elfogadással, amikből nem mindig van elég :) 

Cserébe arra mindig rá kell jönnöm, újra és újra át kell élnem, hogy sosem pont úgy alakulnak a dolgok, ahogy hittem, és álmodozni ugyan nagyon könnyű, de az közel sem valóságszerű, és megvalósítani bizony mindig sokkal nehezebb. 

Ezt a norvég kalandot viszont - és korábban még több más projektet és célt is megvalósítottam, és ezeket a sikereket soha senki nem veheti el tőlem.

Elsősorban magamban kell hinni, és erre alapozni. A norvég élmények pedig önmagukban is életre szólóak voltak.

Szóval a nagy poszt-norvégia traumából azért időről időre kicsit felszívom magam, erőt veszek magamon, és elsöpröm a bizonytalankodást, a saját kétségeimet, az önnön tengelyem körül forgolódást, és elindulok, és építkezgetek.

És közben használom az utazásom tanításait is, és igyekszem figyelni rá, hogy nekem mi és merre jó. Energiát gyűjteni, és felépíteni egy jövőt magamnak. Azt pedig valahol azért mindig észben tartom, hogy bár most itt vagyok, és itt próbálkozok építkezni, mindig van más lehetőség.

És azt is tudom, hogy valami ez alatt az egy év alatt durván megfertőzött, és az utazási vágy sosem fog belőlem teljesen kiapadni.. :)

Szerencsém, hogy erre a világ is nyitva áll!