Miután felidéztem, hogy mi mindent gondoltam a norvégokról néhány nap után, jöjjön a folytatás: elfilozofálás a külföldi létezésről, a saját és a norvégok hétköznapjairól és az önkénteskedésről. Még a néhány így eltelő hónap, és az akkor átélt helyzetek sem voltak elegek ahhoz, hogy meglássam "az ország foga fehérjét", de a munkavállalás kapcsán azért előjöttek nehézségek. Ezekről majd egy harmadik rész fog szólni :)  

Megérkezni egy teljesen új helyre, az valami álomszerű. Lebegsz a rózsaszín ködben, minden új, mindenki mosolyog, süt a nap, a természet körülölel, csend van, minden perc ajándék, az izgalmakat izgalmak követik, felfedezel, tapasztalsz, megélsz, mélyen magadba szívod az egészet. Újak az ízek, az illatok, a formák, a színek, a természet merőben újszerű változásai teljesen másképp hatnak rád is. A környezeted nem ismer, te sem ismered a környezetet, felszabadulsz, és az lehetsz, aki csak akarsz. És az elején mindenképp más is vagy. Szolíd, rugalmas, figyelő, megszeppent, nyitott.

Aztán előjön a valódi éned, és előjön mások valódi énje is, előjön az egész élettér valódi énje is, a valóság maga. Jönnek a rossz napok, már nem mindent "először" csinálsz, már felismersz formákat, megszoksz hangokat, megértesz szokásokat, kinyílsz és be is zárulsz egyszerre. Már nem minden nap süt a nap, és már nem minden nap csinálsz azt, amit akarsz, már tűnedeznek a rózsaszín felhők. A valóság is lehet szép, rózsás, mesés, ha annak akarod látni, de ezen már kicsit többet kell dolgozni. Történnek ugyanis rossz dolgok is, amiket helyükre kell tenni magadban. 

Találkozol egy, vagy több másik kultúrával, amin még nem ismered a fogáspontokat. Ami neked természetes, az másnak nem normális. Ami másnak elfogadható, számodra képtelenség. Súrlódtok, és ettől fáradsz, ez nehéz. Nem az anyanyelveden beszélsz, és fáradtan néha már nem jönnek a szavak. És ekkor még egyáltalán nem arról van szó, hogy valami különösebben "rossz" történne, ezek csak a napi feladatok egy másik országban.

Szerencsére a norvégok ilyen szempontból második blikkre is jófejnek tűntek. Nyitottak és segítőkészek. Sok norvéggal ugyan nem kerültem napi kapcsolatba, de a vendéglátóim, a halász, a bolti eladó, a hegyi túrázók, a szomszédok - ők mind mind nyitottak és érdeklődőek voltak, és segítőkészek, mosolygósak. A vendégek pedig a világ legkülönbözőbb pontjairól érkezve is érdeklődést mutattak a történetem iránt. Sajnos viszont akkori egyetlen kolléganőm, aki a távoli  keletről érkezett (a rossz nyelvek szerint csak beházasodni), na ő pont nem mutatott se jófejséget, se rugalmasságot, se kopperációs készségeket. Szóval vele nehéz volt. De ez szerencsére csak kivétel lett, és utána az élményeim legnagyobb jóság-faktorát épp azok az önkéntesek adták, akikkel együtt egy csomó kalandot át tudtam élni. Ez elképesztően sokat adott hozzá a kint átönkénteskedett hónapokhoz, a borús, sötét karácsonyi időszakhoz teli munkával, az új év indításához, és a nehéz napokhoz. 

És közben persze szépen megszoktam, hol vagyok. Egyre nagyobb ingerek "kellenek", hogy valami még újként hasson, tolom kifelé a határaimat. Újabb és újabb kalandokat szervezek, és közben a következő néhány hónapra is kezdek terveket szőni. Lesznek szokásaim! Lesznek hétköznapinak tűnő dolgok. Hétköznapivá válik az is, hogy egy tengerparti házban élek és hegyekre néz az ablakom. Hogy lehet ez mindennapos...? Hát úgy, hogy minden nap a hegyekre és a tengerre néz az ablakom. Ezt is meg lehet szokni! És azért rossznak sem mondanám :)

És persze az új önkénteshely, az új környezet újabb újdonságokkal rukkol elő, és a hétköznapokból újból extrém kaland válik - egy ideig. Minél több emberrel dolgozok együtt, és minél több helyen fordulok meg, annál árnyaltabb képem alakul ki az országról.

A természet pedig sokkal intenzívebben változik, mint azt megszoktam, és ez is egy erős inger. Extrém az északi tél, és extrém a nyár is. Az idő változékonysága, a hőmérséklet ingazodása, a napos órák száma sokkal nagyobb kilengéseket mutat. Ezeknek a hatásait, tapasztalatait pedig leginkább csak utólag, visszagondolva érzi az ember.

De persze nem azt adja az egész, mint a legelső napokon, és ez teljesen természetes. Több hónap önkéntesség sem lehet olyan, mint az elején. Felelős vagyok a munkámért, tudom a feladatomat, elfoglalt vagyok, fáradok, és kialakulnak a munkaszokásaim. Ami jó, és változatosságot hoz, azok a vendégek, hisz ők naponta- kétnaponta változnak. Ezért jó és egyben ezért is rossz dolog vendégekkel foglalkozni. Jönnek, mennek. Két-három hét, vagy egy hónap után kezd beállni egy újfajta, időszakos egyensúly. De csak időszakos. Mert az idő nagyon relatívvá válik. Egy kis idő itt, egy kis idő ott, aztán usgyi. Ez egészen máshogy forgatja az óramutatókat, mintha otthon lennék. Sokkal intenzívebb élmény, és persze sokkal inkább egyedül is vagyok benne. Függetlenül, és egyedül. Jó is, és rossz is. Felidézek egy kis filozofálást magamban, amit egy teljesen egyedül töltött hét után, egy üres házból írtam még tavaly ősszel, a sziget egy kicsiny zsákutcának a végéről. 

Egyrészről, manapság az idő nagyonis pénz, és mi mindig marhára sietünk.. az egyik elől, a másik után. De hogy hol van e rohanás a vége, mi a célja, azt néha a nagy rohangálás közben nem is látjuk, csak futunk, küzdünk, teperünk. Talán mert megállni, elgondolkozni rohadtul félelmetes. Talán mert akkor szembe kell nézni azzal, hogy hol is vagyunk. Hogy merre tartunk, mit értünk el eddig. Hogy van-e célunk, vagy épp egy ideig csak lebegni akarunk.. Hogy tudatosak, vagy tudattalanok vagyunk. Azonnal jönnek a  kérdések, amint kizökkenünk a rutinból, és a megszokások szilárd, jól letaposott talajáról lelépünk egy ingoványos, süppedős, ám puha és sokszínű talajra. Amikor átváltunk gondolkodóba. 

Másrészről az idő nem adatik meg csak úgy magától… Az időre időt kell szánni. És az sem elég, ha időt szántunk az időre, az időhöz türelem is kell. Ahhoz, hogy valami beérjen, működjön, összeálljon, ahhoz is idő kell. És amíg az az idő eltelik, addig bizony várni kell, a várakozáshoz pedig bizony türelem kell. Közben lehet mást csinálni, amíg az egyik dolog passzívan érik, a másik aktívan történik… Lehet így minden egyensúlyban, és működhet az élet.. 

És ez az oly sokat emlegetett idő, a mi időnk, az bizony mind a miénk. Azzal mi csinálunk és éppen azt, amit akarunk. Amíg van. Amíg van, addig minden részével mi gazdálkodunk. Passzívnak tűnhet az idő, ami a háttérben mocorgó aprócska dolgocska érlelésével telik, mégis elengedhetetlen az előrehaladáshoz. 

És én most hirtelen itt egyetlen egy dologgal rendelkezem, méghozzá idővel. Annyival, amennyit akarok, és úgy, ahogy akarom. Megálltam a puha, sokszínű, ingoványos talajon. 

Hálás vagyok, hogy adtam időt magamnak ide jönni, és itt lenni. És ezt kívánom mindenkinek, őszintén.

De ettől még vegyesen éltem meg az idő előrehaladását akkor is, és most is. A türelmem néha elfogyott, és amikor már nagyon szerettem volna egy változást, de még nem tartottam ott időben, hogy elindultam volna tovább, akkor bizony eléggé feszült voltam. A bizonytalanság, a hátizsákos élet azt is eredményezte, hogy a talaj mozgott a lábam alatt. Ezt néha szabadságként, néha gyökértelenségként éltem meg. A mai napig így van. A bizonytalanság keveredik az újdonság izgalmával, és a mozgásban levés örömével.

Türelmesnek kellett lennem, ezt meg kellett tanulni. Mert ha az ember türelmes, a következő lépés mindig épp időben, pont jókor rajzolódik ki. És ha jól tud hallgatni az ösztöneire, akkor az út is jófelé mutat. Ezt is kívánom mindenkinek. 

Persze akkor, 1-2 hónap önkéntesség után még tökre nem tudtam, hogy mindig lesz majd tervem. Hogy lesz, amiben néhány hónappal később ennyire biztos leszek. Akkor még csak a lebegő talaj, a mesés környezet, a jövő-menő vendégek, a néhány hét alatt elmélyülő barátságok, az újabb és újabb kalandok voltak osztályrészeim. Most már van egy terv, ami szerencsére eggyel hosszabb távú, és amit most már "csak meg kell valósítani". :) 

Dehogy ez a kaland történetesen milyen lett volna nem Norvégiában, azt nem tudom. Én ugyanilyen lettem volna máshol? Azt sem tudom. Csak azt tudom, hogy mindennel együtt ez, itt, így, nekem megérte.

Azt persze beláttam egy idő után, hogy itt sem minden fenékig tejfel, és a norvég vendéglátóim sem mindig jófejek. Rájöttem, hogy ők is csak emberek. Néha nekik is van rossz napjuk, és néha ők sem következetesek. De az tuti, hogy hónapokon át adtak otthont, finom kaját, és vagy hagytak, hogy kalandozzak, vagy egy-két helyre el is vittek ők maguk. Továbbá megadták a lehetőséget, hogy találkozzak azzal a jónéhány önkéntessel, akikkel átéltem a jó és rossz napokat, és akik azóta is hozzáadnak a mindennapjaimhoz. 

A norvégokról meg elsőre korábban azt mondtam, élik az életüket, és a logika útjait járják, békés, nyugodt népek. De azért később megláttam azt is, hogy ugyanúgy vannak "pszichológiai esetek" köztük is, ugyanúgy vannak nehéz sorsok, meggyötört lelkek, egyedüllévők, özvegyek, betegek, mozgássérültek, alkoholisták, drogosok, és hajléktalanok is. Ráláttam egy másik társadalomra, amelyben sokkal kevesebb az esély, hogy valaki lecsússzon, sokkal erősebb a védóháló, de bizony itt is van, akinek rossz az élete, és aki le is csúszik. 

De az biztos, hogy sokkal kevesebb ilyet lehet látni. Nagyon szerencsések ám a norvégok, és ezért egyfajta végtelen nyugalom van bennük. Az ő jól-létük, jólétük már meg van oldva. És a gyerekeiké is. Épp tegnap mesélte egy svéd pár, hogy állítólag, ha mindenki, értsd minden egyes ember nyugdíjba vonulna, az ország akkor is el tudná tartani a teljes társadalmát. Nem csak szerencsések az olajjal, de okosak is.

Nem nőtt a fejükre, nem vitték el az általa adott pénzügyi hatalmat zsarnokságba, de használják, méghozzá okosan használják. Megnyugodtak, túlélték a vihart, a nehéz időket. És megerősödtek. Amit a természet által át kell élniük - a zord telet, a változékony időjárást, a vad természetet, azzal is megtanultak együtt létezni. Bennük van a túlélés, és a nehézben a lehetőséget látják. Nem problémáznak, csak tolják a szekeret. Dolgoznak. Próbálnak foglalkozni a kultúrájukkal, kijárnak a természetbe, figyelnek magukra. Van idejük magukra, mert szánnak rá időt. Azt a néhány nagyvárost kivéve, ahol aktívabban "zajlik az élet", igencsak visszahúzódó kis közösségekben élnek, ahol csak magukra, és egymásra számíthatnak.

Sok vendég kérdezi, hogy hogy lehet, hogy nincsenek kávézók az egész szigeten (1 db van csak az 5.000 fős közösségre, és sehol egy kocsma, csak 1-2 étterem - az egyik a miénk). Szerintem azért nincs, mert ők nem is így találkoznak. Inkább elmennek túrázni, meg előbb sétálnak át a szomszéd kertjén csak úgy, aki persze meghívja őket kávéra. Előbb mentik ki egymást hajón, ha leáll a motor, vagy hívják meg a másikat grillezésre. Előbb alapítanak kötő-klubot és töltik együtt a karácsonyt egy házibuliban. Persze a városokban van igény az ilyen jellegű kikapcsolódásra, de végtelenül sok bár ott sincs, csak néhány. Nekik másra van szükségük a szabadidő eltöltéséhez valószínűleg, ők máshogy szocializálódtak. 

Ehhez alkalmazkodni kell, ha az ember itt akar élni, és még jól is akarja érezni magát. Nekem szerencsére ez a változás jó és érdekes, és tudtam hozzá alkalmazkodni. Két milliós városból a zsákutca végébe költöztem egy szigeten, aztán átmentem egy másik sziget másik zsákutcájának a legvégébe :D

Eddig egyébként a pesti aktív szociális életemmel ellentétben egyetlen egyszer voltam "kocsmában", akkor is a mexikói kollégámmal, focimeccset nézni. Azért jól esett ez a fajta kikapcsolódás, de simán kibírtam eddig nélküle gond nélkül. Egyetlen "parti" élményem pedig a Sting koncert volt szintén nem sokkal ezelőttről, és egyszer még télen voltam moziban is egy szörnyű horroron (amit a vendéglátóm szemelt ki, mi meg kaptunk az alkalmon, hogy elvisz minket is és végre kimozdulunk). Ezen kívül még egy karácsonyi koncerten is voltam egy templomban, ahol iszonyú jó volt a hangzás, szóval azt is élveztem, mégha egy szót se értettem a dalokból, akkor is. 

Ennyi :) Egy kezemen meg tudom számolni :) 

Minden más alkalommal vagy túrázok, sétálok, biciklizek, kocsikázok, vagy a világ és a kikapcsolódás házhoz jön a vendégek és önkéntes társak személyében. Házhoz jön az étterem, ami bár is egyben (mivel mindkét vendégházban működik étterem és kocsma is), és ott van még a saját önkéntes kuckónk és nappalink is, ami szintén helyet adott néhány kellemes estének itt is, ott is.