Voltak napok, amikor a legnagyobb lelki nyugalommal néztem, ahogy a többiek beugrálnak az óceán 9-12 fokos vizébe a stégről. Bohókásnak, meggodnolatlannak véltem az első ugrásukat. Kicsit még féltettem is őket, és őrültnek gondoltam az ötletet - beleugrani? a stégről? Ebbe a vízbe? A hidegbe? Csak azért is megmutatjuk, mi? Na ne már. Felnőttes nyugalommal néztem, elhatárolódva az egésztől, ahogy ezt a fajta, kissé veszélyes szórakozást választják időtöltésül. Nem is vágytam oda. Én? beugrani? Ugyan már kérem szépen.

Aztán voltak napok, amikor előjött belőlem a gyerek. Elkezdett mocorogni bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha én is kipróbálnám. Olyan nagy baj nem lehet, nekik is megy, nekem miért ne menne? Biztos tök izgi. Adrenalin, kaland, móka, kacagás, izgiség, kíváncsiság. Egyik nap majdnem rá is mentem az ötletre, hogy ugrani kéne. Aztán valahogy nem jött a végső motiváció, és elcsendesedett bennem a gondolat is. Visszajött a felnőtt, aki nem is vágyik oda. Aki tök jól elvan kint és élvezi a kellemes meleg napsütést, vagy épp a hűs szellőt. A békét, a nyugalmat, ami körülveszi. 

Aztán volt az a nap, ami tegnap virradt rám. Amikor előjött belőlem a gyerek, újra, de most úgy igazán. Amikor a semmiből hirtelen végtelenül letisztult gondolatként pattant ki belőlem, hogy ugrani akarok. Hogy ki akarom próbálni. És hogy ugrani is fogok. Adrenalin, kaland, izgalom, hideg, kiváncsiság, felfrissülés, bátorság, próbatétel. A nyugalom is jó, de néha kell valami más is!

Így néhány óra múlva, munkám végeztével a többiek meglepődésére pár perc alatt átöltöztem és majdnem hét, ezen a helyen töltött hónap után úgy festett, tényleg be fogok ugrani a vízbe. 

És én beugrottam. 7 hónap után, egyszer csak egyik nap megváltozott bennem valami, és ami eddig nem mondta, hogy ugorjak, most egyszer csak azt mondta, hogy irány a víz. Így éreztem, az akkorban és az ottban, és mentem az érzéssel, engedtem neki. Beleugrottam a mélyvízbe!!! 

És rendkívül jól esett. Jól esett megcsinálni, jól esett kipróbálni, jól esett visszatérni a nyugalomba, miután persze kiélveztem az ugrással jövő adrenalint is. Jól esett hallgatni a belső megérzéseimre, és azt csinálni, amit csak akarok. Jól esett szabadon azt tenni, ami jól esik. Jól esett beleugrani az óceán hideg, és sós vízébe. Felfrissítette a testem, és a lelkem. Jól esett, mert éltem, és élek tőle ma is. 

És azt hiszem, ez a mélyvízbe ugrás lehet szimbolikus is. Az elmúlt egy évemben annyi olyan dolog történt, amivel mélyvízbe ugrottam, hogy felsorolni is nehéz lenne. És most, tényleg már majdnem 1 év után beugrottam az igazi mélyvízbe is. Nem akarok minden nap beleugrani, de igenis kell olyan is, hogy beleugrok.

Kell itt is, és kell majd "otthon is", ez már világos, mert én pont így akarok élni, bárhol is legyek. Élvezni a nyugalmat, és élvezni az izgalmas lehetőségeket, mikor mit. Meglátni azt a mélyvizet, amibe bele akarok ugorni, és kihagyni azt, amibe nem. Nem mondom, hogy ettől az ugrástól változott meg bennem valami, de az elmúlt 1 évből biztos, hogy valami átalakult bennem. Fontosabb és konkrétabb lett a figyelmem a saját szükségleteimre. A fókuszáltságom jobban működik magam felé is. Jobban észreveszem, ha épp mélyvízbe akarok ugrani, vagy ha maximálisan azt élvezem, hogy süt rám a nap és átölel a nyugalom. 

Kiéleződött a figyelmem saját magamra.

A figyelem, ami ahhoz segít, hogy mindig azt tudjam csinálni, amit akarok. Ami egyáltalán nem mindig csak szép és jó és könnyű, de hozzásegít, hogy meglegyen a "happily ever before", akármi is vesz körül éppen.

  

És ezáltal létrejön a lehetőségek szabadon szárnyalása, amitől pedig igazán úgy érzem, hogy élek.